Tislér Mónika Róza (Móni)

Tanúságtétele

Keresztény családban nevelkedtem, és ahogyan sokan mások is, én is megkaptam a szentségeket – voltam elsőáldozó, bérmálkozó. Azzal együtt, hogy egyházi suliba jártam, utólag inkább csak vasárnapi kereszténynek mondanám magam. Tizenkét évesen, amikor bekerültem a gitáros csapatba, már valami komolyabb motoszkált bennem, de ez sajnos nem került sokkal mélyebbre a szívemben. 14 évesen felvettek a Művészeti iskolába népi hegedű szakra. Ez is egy életstílus, és lassan még a misékről is elmaradoztam, a keresztény életnek pedig már egy kis szikrája sem maradt bennem. Tizenhat évesen azonban fordulat következett be az életemben.

Az iskolai kórus által kijutottam Erdélybe, ahol elszenvedtem egy nagyon komoly sérülést: az egyik táncház során teljesen kifordult a térdem. Egy héten át ott voltam bekötözött lábbal, és csak egy helyben ültem, miközben az iskolatársaim mindenfelé mentek. Az utolsó napon egy koncertet adtunk egy templomban. Akkor odaguggolt mellém egy bácsi, és megkérdezte, hogy hiszek-e Istenben. Jó keresztény módjára felsoroltam az addigi összes egyházi “érdememet”. Sőt, nem csak a sajátjaimat, hanem még a felmenőimét is. Erre ő egyértelműsített: „Én azt kérdeztem, hogy Te hiszel-e Istenben?” Mire én hebegve, halk hangon azt súgtam neki válaszul, hogy igen, hiszek. Ezután a térdemre tette a kezét, és imádkozott értem. Életemben ekkor találkoztam először az ima hatására történő gyógyulással, ugyanis ott és akkor meggyógyultam.

Sajnos voltak még később is hegyek és völgyek. Itthon több röplabdás baleset után meg kellett műteni, amik miatt Istent hibáztattam, és még jobban elfordultam Tőle. A végzős éveimben voltam, amikor egy ismerősöm „véletlenül” elhívott egy Szentlélek-szemináriumra, mondván, nincs elég gitáros. Elmentem. Ott közbenjártak értem, és minden megváltozott. Megrészegedve mentem haza, alig tudtam abbahagyni a gitározást és az éneklést. Visszakerültem a miséken szolgáló csapatba is. Következő ében elvégeztem egy Szentlélek-szemináriumot, ami szintén egy mérföldkő volt az életemben. A dicsőítésben is részt vettem, és ez nagyon sokat segített nekem. Nemcsak csendben, hanem a zenén keresztül élhettem meg, hogy Istennel vagyok.

Ezek után következett egy újabb hupa. Felvettek a Nyíregyházi egyetemre, ami azt jelentette, hogy ott kell hagynom mindent. Elmentem, de ott nem volt egy hasonló közösség sem, ami megtartott volna. Újra megtapasztaltam, hogy mennyire más ez a „világi felfogású” élet. Hihetetlen nagy hiány volt bennem, és megint elkezdtem visszatérni a régi életstílusomhoz. Teltek-múltak a hónapok, amikor is egy csütörtöki délután bementem egy templomba, ahol kifakadtam. Összetörve, sírva kiabáltam az üres helységben, és veszekedtem Istennel. Nem érdekelt, hogy valaki meghallja. Már teljesen kiüresedtem, és úgy gondoltam nincs veszíteni valóm. Azt mondtam neki: „Elfogadom, ha itt kell maradnom, csak adj egy jelet, hogy mit tegyek, mert már a téboly határán vagyok!” Ültem és sírtam. Talán egy óra telhetett el így, mire egy mély férfihang megszólalt a szívemben, hogy: „Mit keresel itt? Otthon van dolgod.” Azóta is tisztán emlékszem rá. Nem tudtam mit jelent, de több sem kellett. Visszamentem az egyetemre, összepakoltam és még aznap este hazajöttem. Az egész „életemet” hagytam ott, amiért 12 évig gyakoroltam és tanultam. Féltem, és nem volt egyszerű. De bíztam, hogy jobb lesz, és rá egy hónapra Isten fiatal szolgáló testvéreket küldött hozzám, akikkel azóta egy erős kis közösség lettünk, és folyamatosan fejlődünk, és hirdetjük az Igét. Elvégeztem egy Ászáf nevezetű dicsőítő kurzus második sorozatát, amelynek során elemi erővel érkezett a felismerés, hogy mi kell ahhoz, hogy dicsőítő életmódot éljek, és ne csak úgy dicsőítgessek.

2018 januárjában Szombathelyen, egy lelki napon találkoztam Laciékkal, és azóta szolgálok velük is. Nagyon örültem, hogy meghívtak, mert a népi hegedű-tudásomat azóta sem tudtam sehol használni, és külön öröm volt számomra, hogy végre a „saját” hangszeremmel is dicsőíthetek, mert itthon a zenekart gitárral és zongorával vezetem.

Azt korán sem mondanám, hogy kész vagyok, sőt! Minél előrébb haladok, annál erősebb bennem a felismerés, hogy még mindig több és több és több kell Istenből, és hogy még mindig van hova alakulnom. De egyet megtanultam: ha sokszor nehéz is bízni, és nem is tudjuk, hogy mi a pontos terv, ha Isten küld, akkor menni kell!