Noé Benedek

Tanúságtétele

Hála van a szívemben, hogy egy keresztény családba születhettem bele, ahol már kiskorunktól kezdve vittek minket a szüleink szentmisére, imádságos lelkületben éltünk, azonban egy idő után én is elérkeztem ahhoz a ponthoz az életemben, amikor a szüleim hite már nem volt elegendő számomra. Így jutottam el 14 évesen a Tini Lelkes Napokra, ami a katolikus karizmatikus megújulás fiataloknak szóló tábora, és ott egy közbenjárás alkalmával megtapasztalhattam Isten szeretetét, megéreztem azt, hogy milyen az, amikor Isten átöleli a szívemet. Ez akkora nyomot hagyott bennem, hogy utána minden évben elmentem ebbe a táborba és mindig csak azt tapasztaltam meg, hogy minél több időt töltök Istennel, annál inkább vágyok a Jelenlétére. A dicsőítő szolgálatban már egészen kiskoromtól kezdve jelen lehettem, ami mindig egy hatalmas ajándék volt. Kezdetben a dalok vetítésében segédkeztem a helyi dicsőítő csapatban, majd szépen lassan elkezdett Isten használni a zenei szolgálat terén is.

Számomra mindig a dicsőítés volt az a mód, legalábbis eddig erre a felismerésre jutottam, ahogyan Istenhez a legközvetlenebbül kapcsolódni tudok, akár hangszerrel vagy anélkül, “mások dicsőítésébe bekapcsolódva”. Olyannyira, hogy néha nagyon küzdenem kell, ha csendben szeretnék lenni. Ha valaki ismer, sokszor látott már csak úgy spontán dobolni az asztalon a kezemmel, vagy a lábammal a földön, sokszor talán ez nem is tudatos, de mindig “hallom”, ahogy valami dicsőítés megy éppen a fejemben. Valamikor erősebb, valamikor halkabb, de hiszem, hogy mi, Isten gyermekei, mind erre vagyunk meghívva, ahogy Isten Igéje is írja:

“Áldom az Urat minden időben, ajkamon van dicsérete szüntelen.” /Zsolt 34,2/

Hiszem, hogy ha ilyen lelkülettel élem a mindennapjaimat, akkor már itt a földön megtapasztalhatok egy morzsát abból a véget nem érő dicsőítésből, amiben a mennyben lesz majd részünk.

Az egyik legfontosabb dolog számomra, amit a szolgálaton keresztül megtanultam az az, hogy az Atya Jelenléte olyan, mint egy feneketlen tó. Olyan sokszor megtapasztaltam már azt, hogy bármekkora mélységeket élek meg egy-egy dicsőítésben, Isten szeretetének nincsenek határai. Nincs olyan mélység, aminél ne lenne még mélyebb, és az Atyának az az egy vágya van, hogy engem közelebb és közelebb vonjon az Ő szívéhez. Én pedig amikor Isten arcát keresem a dicsőítésben, akkor pontosan ez történik meg. Én is erre vágyom, és azért imádkozom, hogy minden billentyűn és minden énekhangon keresztül, amit megszólaltatok, Isten dicsőüljön meg. Ámen!