Zenekar önmagáról
"Hiszen
te formáltad bensőm, s anyám méhében
te szőtted a testem."Zsoltár 139,13
Csíkszeredán
születtem 1972. Június 17-én. Csíkmenaságon
nőttem fel - ez Csíkszeredától 25 km-re van -, egyszerű
falusi körülmények között. Nagyon szerettem a hegyeket,
de nemcsak a táj szépsége miatt. Itt minden az életről
beszél. Már ekkor megértettem, mindez azért adatott,
hogy az ember boldog legyen és javára szolgáljon. Együtt
lüktettünk a természettel. Ha jött a tavasz elkezdődtek
a munkák. Mindennek világos rendszere volt. Nagy öröm
volt nekem, hogy én is mehettem és dolgozhattam. Édesapám
magával vitt mindenhová, hiszen falun ez így szokás.
A gyerek megtanulja mindazt, amit édesapjától megtanulhat.
Kaszáltunk a teheneknek, ültettük a pityókát
(krumpli), stb. De nem csak a mezőre, erdőre mentem édesapámmal,
hanem a templomba is. Ő kántor. Itt tette bele Isten a szívembe
azt, hogy jó dolog az Urat szolgálni. Lakásunkon voltak
a kórus próbák. Mindig ott lábatlankodtam köztük,
és amikor akkora lettem, én is szívesen énekeltem velük.
Az első osztályt Csíkmenaságon jártam, de
másodiktól Csíkszeredára mentem zeneiskolába.
Itt brácsázni kezdtem, de sose voltunk valami jó "barátságban".
Majd gitározni tanultam. Isten jelenlétét már kiskoromban
tapasztaltam. Tudtam, hogy Ő velem van. Hogy fontos vagyok Neki. Szolgálni
akartam Őt. Először a papságra gondoltam. De ezt nem
tudtam elkezdeni. Ekkor nyitottam a világ fele. Elkezdtem bálokat,
lakodalmakat zenélni. Nem igazán leltem örömet benne.
Üres volt. Találkoztam egy plébániai csoporttal a
Csobotfalván. Itt énekeltünk, zenéltünk olyan
dalokat, amelyek Istenről szóltak. Egy napon, többet akartam Istenből.
Kerestem. 1994-ben Ménfőcsanakon egy lelkigyakorlaton hoztam meg
életem legnagyobb döntését. Elhatároztam: Jézus
életét akarom élni! Ennek az új életnek a
gyümölcse az a szolgálat, amiben ma is vagyok. 1995-ben Isten
elvezetett Rómába, egy Evangelizációs Iskolába,
ahol megértettem az Egyház feladatát: tanúságot
tenni a meghalt, feltámadt és megdicsőült názáreti
Jézus Krisztusról. Azóta ezért élek. Isten
a magyar népet tette a szívemre. Ma Budapesten szolgálok
az Új Jeruzsálem közösségben. Hiszem, hogy meg
fogom látni, amint eljön a magyar nép életében
az Isten országa nagy hatalommal.
Csiszér
László Bp.,2002.
Kis Juhász István – Hena – a nevem. 1961.03.20-án születtem Csantavéren, egy vajdasági kis faluban. Mindössze hat évelt éltünk ott, utána Adára költöztünk, ahol most is élek családommal: Dusankával, a feleségemmel, Szanjával és Anicával, a lányaimmal, és édesanyámmal, Piroskával.
Isten, az ő kegyelméből egy adottsággal, tehetséggel ajándékozott meg; szoktam is mondani "egy pár dobverővel a kezemben születtem erre a világra" :-) Lassan 30 éve élek ebből a talentumomból, s különféle zenekarokban megfordulva, sokféle zenei irányzatot kipróbáltam.
Megtérésemhez Isten pont a zenéhez való kötődésemet használta ki...
Sokfelé kerestem valami többet. Ebben a keresésben kipróbáltam a New Age egyes területeit is, de nem adtak boldogságot és békességet, míg egyszer Isten rám talált. Egy jótékonysági rendezvényen erősítettem, ahol pár dalt elénekeltek Istenről. Nem voltak azok zeneileg kidolgozottak, az énekhang sem volt a legtökéletesebb, mégis ami a dalokból áradt, az teljesen lebilincselt. Sokáig kerestem az alkalmat, hogy találkozzam azokkal az emberekkel, s egyszer Isten úgy rendezte, hogy egy rendezvényen – mikor Csiszér Laciék zenéltek – nem volt dobos, s elhívtak, hogy ugorjak be arra a pár órára...
Isten pontosan a tőle kapott képességemet használta fel, hogy a gyönyörű dallamok harmonikus világában elmondja nekem, hogy mennyire szeret, hogy örök életet akar adni, hogy fontos vagyok neki és mi a terve velem. Isten megérintett és békére leltem.
Első konkrét találkozásom Isten gondviselésével egy téli napon történt. Nem volt tűzrevalónk, s Isten egyik testvérem, Gábor által adott nekünk 2 zsák fát, amit ő a biciklijén tolt el. Mikor megláttam furcsa ritmusban kezdett a szívem ekkor verni, s tudtam, hogy az csak Isten munkája lehet. Azóta sem keverem össze ezt az érzést más érzésekkel, mert akkor ott Isten érintette a szívemet. Jézussal együtt az áldás is beköltözött a családunkba. Nemsokára feleségem is megtért, s nap, mint nap tapasztaljuk az áldást anyagilag is, lelkileg is; bőséget ad az asztalunkra, békességet a családba, új otthont...
Isten szeretetét sokszor érzem. Tudom, hogy egy komoly és felelősségteljes szolgálatra hívott meg, egy missziós csapatba, ahol az Igével, a zenével egy újfajta módon hirdethetjük az evangéliumot. A Szentlélek kíséri a munkánkat és sok embert hív meg a sötétségből a világosságba.
Hálát adok Istennek a vajdasági Új Élet közösségért, ahol elkötelezett tag vagyok – minden szolgálatba ebből a közösségből indulok, és oda térek vissza. Hálát adok istennek a budapesti Új Jeruzsálem közösségért, mely által Isten nagyon sok dolgot mutatott meg, és elindított a fejlődés útján. Hálát adok Istennek Csiszér Lacikáért, mert oda ragasztott mellé életem végéig. Hálát adok Istennek minden emberért, akiket általam érintett meg, és hogy életemnek cél és értelmet adott, és hogy megtapasztaltam általa a szabadulást és a gyógyulást. Érted is hálát adok kedves testvérem, aki most e sorokat olvasod, mert hiszem, hogy Isten benned is ezeket a dolgokat véghez tudja vinni!
Ámen
"De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló" (1Kor 15, 10a)
Laurinyecz Ritának hívnak, 1982 júniusában születtem, és egy alföldi városkában, Kunszentmártonban nőttem fel. Isten egy nagyon szép családba helyezett bele: kilencen vagyunk testvérek, én vagyok a második legidősebb. Keresztény nevelésben részesültem, rendszeresen jártam hittanra, szentmisére. Édesapám kántor, és mi is nagyon sok időt tölthettünk a templomban. Fogékony voltam Isten dolgaira. Szüleimmel eljárogattam alkalmanként imaközösségbe. Ekkor kb. 10-12 éves lehettem. Itt a Szentírásból olvastak fel, közösen imádkoztunk, énekeltünk. Évenként országos alkalmakra is eljártunk. Az egyik ilyen találkozó –10 évvel ezelőtt - nagy hatással volt rám. Nagyon megragadott az ottani légkör. A rendezvény mottója ez volt: Nem szolgálok két Úrnak!. Nagy vágy lett a szívemben. Ez után a nap után Jézusnak akartam szolgálni. Sok lehetőséget erre nem láttam, ezért azzal az elhatározással éltem tovább napjaimat, hogy majd szerzetes leszek.
Pár év elteltével azonban elkezdtem megváltozni. 16-17 éves koromban bennem is lázongani kezdett sok minden. Igaz, ugyanúgy eljártam szentmisékre minden héten, de ezt sokszor nyűgnek éltem meg, imacsoportba pedig egyáltalán nem mentem néhány hónapig. Egy olyan kép született meg bennem, hogy ha barátokat szeretnék, akkor bizonyítanom kell előttük, meg kell feleljek az elvárásaiknak. Egy vagány lány kinézetét vettem fel, aki nem retten meg semminemű alkoholtól; én lettem az osztályban a "nagy sörös", ami persze a valóságnak egyáltalán nem felelt meg, de rám mindig lehetett számítani ilyen téren. Ajándékba pl. tőlük nem csokit kaptam, hanem dobozos sört... Leginkább keresztény rockzenét hallgattam, mert ezzel a lelkiismeretem is nyugodt volt. Lehet, hogy azt gondolod, hogy ezek nem nagy dolgok. És talán még igazad is van, mert én soha nem voltam részeg, nem vertem szét senkit, nem drogoztam, stb... De hazugságban éltem magam, az emberek és Isten előtt. És a bűn bármennyire is látványos, Istentől választ el!
Részt vettem egy lelkigyakorlaton 1998 őszén, ahová egyik osztálytársam hívott el. Bevallom, nem sok mindenre emlékszem a tanításokból, de egy dolgot tudok: Isten ott volt, és kaptam egy lehetőséget arra, hogy Rá bízzam az életemet. Az igazi változást azonban nem ez jelentette. ’99 nyarán meghívott egy akkori nagyon jó barátom, hogy menjünk el ketten egy keresztény rock fesztiválra. Ennek persze én rettentően megörültem több szempontból is... Ugyanakkor az otthoni közösség fiataljai egy Tisza-parti keresztény tábort szerveztek, és hívtak engem is, ha kedvem van, menjek. Az időbe viszont nem fért bele mindkettő, így döntenem kellett és végül a Tisza mellé mentem. Nehéz szavakba foglalni, amit itt ezen a héten megtapasztaltunk. Mindenesetre sokunk élete nagyot változott ekkor. Egy Istentől átitatott légkörben voltunk jelen, ahol nagyon könnyű volt egymást szeretni. Rájöttem, hogy nem kell a barátságért görcsölni, és Isten sokkal többet készített nekünk, mert testvéreinknek szólíthatjuk egymást. Átrendeződtek a kapcsolataim. Megalakult akkor egy közösség fiatalokból, akiknek nem számított más, csak egyedül Isten! Ennek a kis "csapatnak" lettem én is tagja. Megtapasztaltam azt is, hogy Isten számára fontos vagyok, és Ő használni akar engem. És használt is. Csodálatos dolgokat tapasztaltam meg akkor. Jézus Krisztus legyőzte minden addigi hazugságomat, bűnömet azáltal, hogy 2000 éve meghalt értem is a kereszten. Egy új életet készített számomra, amit Vele élhetek a testvéreimmel közösségben. Hálás vagyok Neki ezért!
Isten, mint az Ő népének tagját, engem is meghívott, hogy hirdessem az Ő dicséretét. Sokat gondolkoztam régen ezen a szón: dicséret. Az iskolában a gyerekek dicséretet kapnak, ha valamit nagyon ügyesen oldanak meg, vagy otthon, ha szófogadóak, stb. Az emberek sokszor megdicsérik egymást, és nem gondolkoznak ezen a dolgon hosszasan: van-e nekem most erre időm?, megérdemli-e a másik,... Amikor arról beszélünk, hogy Istent dicsérjük, akkor meg sokszor olyan döcögősen megy az egész. Vajon miért? A szívemben nagyon jól tudtam azt, hogy ha valaki erre igazán méltó, akkor az az én Uram, Aki megalkotta ezt az egész világot és benne engem is. Ő az, Aki még sokkal többet tartogat mindnyájunk számára: az örök boldogságot. Aki elküldte számunkra egyszülött Fiát, hogy megváltsa Vére árán a mi bűnös életünket, és nekünk ajándékozta az Ő Szent Lelkét, hogy bennünk éljen és mi Őbenne. A sort a végtelenségig lehetne folytatni. Egy Ige a Zsoltárok könyvéből különösen is szólt hozzám: "Kisdedek és csecsemők szájával hirdetteted dicséretedet ellenségeid előtt, hogy tönkretedd az ellenséget s a bosszúra kelőt." (8. Zsoltár 3). Mint a Kisded Nyáj tagját – ez lett a közösségünk neve – engem is arra hívott, hogy hirdessem az Ő dicséretét, mert ez egy hatalmas fegyver a gonosz ellen!
1999 őszén a közösségvezetőm leült velem beszélgetni, és elmondta, hogy szeretné, ha összeállnánk néhányan, és együtt szolgálnánk a zenével; Isten akaratát tolmácsolta felém. Nagyon örültem a lehetőségnek, és ami ezt a konkrét zenei elhívást megpecsételte bennem, az a Biblia egyik verse volt. A beszélgetés utáni estén nem állt különösebb szándékomban olvasni a Szentírást, de a kezemben volt és azzal járkáltam a lakásban. Valahová letettem kinyitva, és ahogy odanéztem, szinte kiáltottak hozzám ezek a sorok: "Meghagyta továbbá Dávid a leviták vezetőinek, hogy rendeljék ki testvéreik közül az énekeseket a hangszerekkel, a lantokkal, hárfákkal és cintányérokkal, hogy felzendüljön az örvendezés szava." (1Krón 15, 16). Ezek után nem merült fel kétely bennem, Igéje által kijelentette Isten számomra akaratát, és én azóta dicsérem Őt énekkel, furulyával, gitárral...!
Mára Isten továbbvezetett ebben a szolgálatban, és elhívott otthonról, hogy szinte teljes időmben Neki éljek és hirdessem csodálatos tetteit. Köszönöm Istennek a képességet, hogy zenével, énekkel is dicsőíthetem Őt és adott ehhez testvéreket. Köszönöm azt is, hogy az Igéje által megszólított és az Ő levitái közé beállított, hogy "felzendüljön az örvendezés szava"!
Ma sem akarok két úrnak szolgálni, csak egyedül Istennek!
Félig ateista, avagy formálisan vallásos családból származom, nem kifejezetten érdekeltek a vallási kérdések, inkább tartózkodó állásponton voltam ezen a területen. Istenről először a kisvárosunkban lévő református közösségben hallottam, számomra egy teljesen szokatlan és meggyőző módon, amikor egy alkalommal a gyülekezet lelkésze (nekem csak Lajos bácsi, aki iránt ma is nagy szeretettel és tisztelettel vagyok, aki azóta is az én lelki édesapám), meghívott egy istentiszteletre. Sokat beszélgettünk az élet mindenféle dolgairól, majd feltett egy furcsa kérdést, amire nem számítottam. Valaha ezt tőle is megkérdezték. "Zsoltikám, mi van a bűneiddel???" "Hát, köszönöm szépen, megvannak – mondtam, miközben hosszasan gondolkodtam, elkerüljem-e a választ, vagy inkább legyek őszinte magamhoz is legalább egyszer. Azután újabb és újabb kérdések merültek fel bennem, amelyekre elfogadható és még logikailag is megnyugtató válaszokat kaptam. Istennel való személyes találkozásom egy folyamat volt, lépésről lépésre ismertem meg Őt, napról napra többet akartam tudni Róla, mert éreztem, hogy Isten nem egy filozófiai alak, hanem létező személy, aki szeret engem úgy, ahogy vagyok. Korábban több rockegyüttesben zenéltem, dobos és gitáros voltam. Sokfelé koncerteztünk, azokban a körökben elismertek bennünket (talán még rajongóink is akadtak). Mert ugye, hát ez is egy lényeges szempont a "zenészfélének" (amíg meg nem tér). Amikor az Úr mellett döntöttem zenésztársaimmal együtt, azt kerestem, hogyan beszélhetnék a hangszeremmel Isten szeretetéről másoknak is. Elhatároztam, hogy egyedül csak Isten céljaira fogom használni azt a tudást, amit Ő adott. A világi együttesek elmondják ugyan az élet problémáit, a világ romló állapotát, csak éppen a lényeget nem: a megoldást. Mi is ezt tettük, de ma már tudom, hogy az egyetlen Megoldás: Jézus! Ő az, aki meghalt és feltámadt, "Mert Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogyha valaki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (János evangéliuma 3, 16).
Már néhány éve, hogy Prazsák Laci barátom együttesében gitározom, valamint Csiszér László és zenekara megtisztelt tagja lehetek, amiért hálás vagyok, mert Istent és az egész Egyházat szolgálhatom.
Legyen dicsőség a mi Urunk, Jézus Krisztusnak!
Gyöngyösi Zsolt, Zsica
|